Rólam

Gyökerek 
Indiában születtem, bráhmin, vagyis papi kasztban.
Az asztrológia, sorselemzés ősi tudománya a mi kultúránkban apáról fiúra száll. Családunkban az utolsó 7-8 generációban mindenki jövendőmondással foglalkozott. A technika öntudatlan tanulásán nőttem fel. De mindent megtettem annak érdekében, hogy ne kelljen ezzel foglalkoznom. Fiatal értelmiségi barátaimmal azt mondtuk, hogy India gazdasága azért olyan elmaradott, mert a nép mindenféle babonával foglalkozik.
Meg akartuk váltani a világot….
Színházi ember vagyok, színész voltam otthon. Játszottam Maedeában, Shakespeare-ekben, klasszikus indiai darabokban, Rámajánában. A színházunk báb tagozata Európába készült. Egyik költő barátom azt mondta, két hét múlva megyek én is. Nem hittem neki.
Két hét múlva Európában voltam. Színésznek készültem, utáltam a bábukat, de tudtam, hogy bábosok mindig járnak külföldre, utazgatni lehet….. Tudtam, hogy a világ nyugati felén magas színvonalú a bábművészet.
Egy stockholmi ösztöndíj után 1980-ban Budapestre kerültem. 1992-ig a Bábszínházban dolgoztam.
Soha nem akartam főállású sorselemző lenni.
Az emberek viszont egyre gyakrabban kerestek meg kérdéseikkel. Aztán alakult az élet, sodort a sors, hogy ezt csináljam. S akkor ezt csinálni kell. És hála a Jóistennek, próbálom ezt minél tágabban értelmezni, nem szűkítem le a klasszikus jóslás szintjére.
A médiában először 1987-ben szerepeltem Vitray Tamás által, aki meghívott Terefere című műsorába. Ezzel egycsapásra ismert lettem, olyan „csodabogár” féle. Ettől kezdve so-sok tv- és rádióriport készült velem, több mint ezer előadást, tanfolyamot tartottam Indiáról, az indiai kultúráról, ezoterikus témákból. 15 éven át tanítottam szabadegyetemen számmisztikát.
A TV2-höz 2008-ban kerültem , több önálló műsorom volt – Joshi Bharat Show, Edina &Joshi, Másképpen. A mai napig a TV2 Mokka című reggeli műsorában műsorvezetőként dolgozom és még sok műsor lehetősége lóg a levegőben….  Párhuzamosan a magán praxisomat folytatom, hisz egyikből profitál a másik.

A klasszikus jóslásról

Valahol minden vallás elfajult abban a kérdésben, hogy a sorsunk előre meg van írva. Az emberek is hajlamosak hinni ebben, mert így – nem az én felelősségem, én nem tehetek róla, mert a sorsom így akarta és nem vívom meg a párbajaimat, nem csinálom meg a küzdelmeimet – efféle mentegető támpontot találnak.
Saját életfilozófiámból és tapasztalataimból fakadóan tudom, érzem, sőt biztos vagyok benne, hogy a mi sorsunk nem előre meghatározott dolog.

A sorselemzésről

Én nem jósnak, hanem sorselemzőnek nevezem magam. Tisztességes pályatársaimnak és nekem az a feladatunk, hogy éppen az ember önállóságát hangsúlyozzuk ki. Tudatni kell az emberrel, mi sorsszerű az életében és mik az ő lehetőségei, küzdelmei.
Ha Istenről beszélünk, mindenki egy mennyei öreg, szakállas bácsira gondol, akinek nincs más dolga, mint hétmilliárd ember életének könyvét megírni, aztán ellenőrizni, majd büntetni vagy jutalmazni. Ez a mitológiában szép. De egy képtelenség.
Én hiszek a reinkarnációban, hiszek a túlvilági életben minden különösebb erőfeszítés nélkül, mert természetes számomra. Meg vagyok győződve, hogy az emberi sorsot a lélek maga választja ki. Mielőtt testet öltök, a szülők kiválasztásával nehézségi fokozatot is választok. Persze szeretnék a legnehezebb fokozatban megizmosodni, de aztán belefárad az ego meg a test és a legkönnyebb fokozatba próbál visszakapcsolni. A lélek a szülők kiválasztása által teremtett szituációban tudja a legjobban végrehajtani saját karmikus feladatát.
Buddha mondta, hogy „Szabad ember vagy, csak egyéniséged a börtönöd.”

Miből lehet „jósolni”?

Mindenből lehet, de legjobban eszköz nélkül lehet jósolni.
A tarot kártya, a számmisztika, az asztrológia, a tenyérelemzés mind eszközök. Ezek a tanok az információknak a felszínét közlik a szimbólum rendszer által. De feldolgozásuk attól függ, hogy én, szakember, ki vagyok, mit tudok, mennyire vagyok intuitív, nyitott, mennyire tágan nézem a világot. Sok olyan igazán zseniális ember van a világban, akinek a sorselemzéshez nincs szüksége eszközökre. Magam próbáltam ki, amikor elfelejtettem magammal vinni a kártyámat. És hihetetlenül jól sikerültek a dolgok. Mert akkor nem a kártyát fogtam, hanem az agyban lévő szimbólumrendszert aktivizáltam. Mesterségemnek technikai része, amely tanulható, legfeljebb húsz százalék. A többi a lényeg, ami nem tanulható, nem tanítható, hanem a fejlett lélekkel együtt járó felismerés képes csak létrehozni az ember tudatában. Természetesen minden tudás a technika tanulásával, megtanulásával kezdődik.

Mikor fordulnak hozzám az emberek?

Amikor az ember biztonság érzetét a racionalitása már nem garantálja, amikor elbizonytalanodik, amikor a logika már nem segít – akkor jön el hozzám.
Ilyenkor elmondom, hogy nem kell kapkodni, csak menni nyugodtan, mondjuk harminc métert még. Vagy ötvenet, vagy százat. És hogy ez az időszak sem céltalan. Néha szörnyű történeteket hoznak az emberek, de a legtöbben ugyanarra kíváncsiak: születés, halál, szerelem, munka, egészség. Az események, történések, lehetnek jók vagy rosszak, nem határozzák meg életünk minőségét. Minden a katarzison múlik, amit egy-egy esemény kivált. Állhatok én a Mount Everest tetején, ha közben azon jár az eszem, hogy miért nem én nyertem a lottón.
Akkor hiába az egész.
Az események csak lehetőséget kínálnak arra, hogy az ember fejlődjék. És addig történnek velünk a dolgok, addig ismétlődik a feladat, amíg az a bizonyos felismerés vagy megbánás meg nem történik. Ahogy egy étel is tíz embernek tízféleképpen ízlik, egy-egy esemény is másképp hat mindenkire.
Az élet nem adok-kapok és nem is csere-bere.
Nem úgy kell felfogni, hogy ha én jót adok, akkor majd jót is kapok vissza, aki meg rosszat, annak ezt viszonozzák. Az adással igazából én kapok, mert akkor az a másodperc csak az enyém. Az lehet az én belső elégedettségem.
Mahatma Gandhi „A szemet szemért törvénye mindnyájunkat vakká tesz.”